Vaskard- hadművelet 2023. október 7.
Október 7-én, a Sátoros Ünnep utolsó napján, reggel 6.30-kor az ország déli részén a Gázai övezetből a Hamasz terroristái betörtek Izrael területére. A határ mentén lévő kibucokban házról házra mentek és válogatás nélkül gyilkolták le az útjukba kerülő gyerekeket, időseket, nőket és férfiakat. Akit nem gyilkoltak le és kínoztak meg, azokat elhurcolták túsznak a Gázai övezetbe, mindeközben folyamatosan lőtték és lövik azóta is Izrael egyes részeit. E sorok írásakor (2023. november) a túszként elhurcoltak száma 241- re tehető, közöttük kisbabák, idős, beteg emberek civilek, vendégmunkások és izraeli arabok, és rajtuk kívül még legalább 1500 halottról és több ezer sebesültről van szó.
Az első héten nem tudtunk elszakadni a TV-től. Annak ellenére, hogy alig mondtak valamit. Egész nap erről beszéltek, de nem mondtak semmit. Nem akarták sokkolni a népet a részletekkel. A hajamat téptem, hogy most mi van ??? Úgyhogy felmentem a közösségi médiára, mint a legtöbben. Aztán nem tudtam letenni a telefont. Az elején még jöttek a cenzúrázatlan képek,videók, aztán később már cenzúrázták, de attól sem lett kevésbé borzalmas. Egy hétig alig aludtunk, alig ettünk. A gyomromban folyamatosan ott volt egy gombóc. Nem tudtam elhinni, hogy ilyen dolgok megtörténhetnek itt. Aztán leraktam a telefont és kikapcsoltam a TV-t. Muszáj volt elkezdeni normálisan gondolkozni, és a nyitott TV / telefon mellett ez lehetetlen volt. A lányokkal bekapcsoltattam a helymegosztást a Google térképen a telefonon. Keren először csak egy pár órára kapcsolta be, nem figyelt oda. Elment egy barátnőjéhez itt a közelben, de nem volt térerő, nem válaszolt a telefonra és nem is láttam hol van. Mire végre telefonált, addigra már teljesen kikeltem magamból.
Hogyan történhetett ez a terrorakció, most nem ez a legfontosabb kérdés. Most ezt a háborút meg kell vívni és ki kell szabadítani a Gázába elhurcolt túszokat és véget kell vetni a Hamasz terrorjának.
Sokan kérdeztétek tőlem, hogy nem-e akarunk a háború idejére hazamenni Magyarországra?
Megfordult a fejemben, felajánlottam a lányoknak, de határozottan elutasították- itt vannak a barátaink, és itt legalább tudunk segíteni. Távolról nézni ezt, ami itt történt, borzalmas lett volna a tehetetlenség miatt.
A második héten lementem egy pár idegenvezető kollégámmal a Gázai övezet mellé önkéntes munkával segíteni a mezőgazdászoknak.
A háború kezdetekor a rakétázások és a tömegmészárlások miatt nagyon sok, a mezőgazdaságban dolgozó vendégmunkás elmenekült, mert közülük is sokat meggyilkolt és elhurcolt a HamasISIS. Így katasztrofális munkaerőhiány lépett fel, ami nagy gondokhoz vezethet az élelmiszerpiacon és az ország gazdaságában. Nekem ez a munka egy tökéletes terápia volt ahhoz, hogy össze tudjam szedni magam és lenyugodjak. Azon gondolkoztam, hogy ennyi borzalom után hogyan lehet tovább folytatni az életet. Aztán eszembe jutott drága nagymamám, aki megjárta Auschwitz poklát, elvesztette családja és barátai nagy részét de mégis össze tudta szedni magát és egy új életet kezdeni. Ez így lesz velünk is, megtanulunk a fájdalommal együtt élni.
A kertészet, ahol dolgoztunk, egy pár kilométer távolságra van a Gázai övezettől, folyamatosan lehetett hallani a háború dübörgését és a légiriadó is megszólalt közben egy párszor. A vendégmunkások félelme teljesen megérthető, mert ha megszólal a riadó, ebben a körzetben csak 30 másodperc van fedezéket találni, ami majdnem lehetetlen ilyen rövid idő alatt. Úgyhogy egyszerűen csak lefeküdtünk a földre, megvártuk a bumm-ot, aztán folytattuk tovább a munkát.
„Szülőföldet nem lehet pénzért venni vagy karddal elfoglalni, verítékkel lehet csak teremteni” – David Ben Gurion
A harmadik hetet is a kertészetben kezdtem.
Ha otthon kéne lennem a négy fal között, nem biztos, hogy még épeszű lennék. Ugyan folyamatosan dübörög a föld alattunk a bombázások miatt, és óvóhely sincs, amikor megszólal a légiriadó, de a munka megnyugtat. Minden nap jönnek új és visszatérő önkéntesek, idegenvezető kollégák, számítástechnikusok, nyugdíjasok, jógaoktató, DJ és még sokan mások, még külföldről is.
Tegnaptól a jógaoktató jóvoltából egy kicsit jógázunk és nyújtógyakorlatokat végzünk hátunk karbantartására, közben a fejünk fölött Apachi helikopterekből lövik ki a hamasz terroristáit. Kissé szürreális a háttér, de már kezdjük megszokni.
A nap végén, amikor felültem a vonatra hazafelé Askelonból, egyedül voltam a kétszintes vagonban, és az egész vonaton voltunk talán öten. Tel Avivig nagyon lassan ment, lehet, mert légiriadó volt útközben, nem tudom. A Tel Avivi állomásokon dugig megtelt a vonat, az emberek ahogy mentek haza a munkából. Én ültem a koszos, izzad ruháimban fáradtan, de tele energiával a laptopos, szépen öltözött emberek között, fura érzés volt….
A környékünkön a látszólagos nyugalom megtévesztő. Az ország középtáján lakunk, és itt egyelőre nyugalom van. Beindultak az iskolák, akit nem hívtak be tartalékos szolgálatra, az dolgozik. A játszótereken a gyerekek futkároznak és játszanak, az emberek kutyát sétáltatnak, sokan sportolnak. Ha nem nyitom ki a TV-t és a közösségi médiákat, akkor azt is hihetném, hogy minden rendben van, mint egy hónappal ezelőtt. De semmi nincs rendben.
Szeretném megköszönni mindenkinek a meleg szavakat és az együttérzést ezekben a nehéz órákban. Mi rendben vagyunk de nem jól. Ha esetleg itt is megszólalna a légiriadó, van a lakásunkban védelmi szoba.