Utoljára azt hiszem, 30 évvel ezelőtt keltem fel minden nap ilyen korán, amikor még középiskolába jártam.Azt hiszem, tanulni sokkal nehezebb foglalkozás, mint csak dolgozni, főleg azután, hogy 23 évig dolgoztam ….

Most már kezdek magamhoz térni, de sokáig meg voltam halva a fáradtságtól.

Gondoltam, kihasználom a korona adta kényszerpihenőt, és elmegyek tanulni olyan dolgokat, amik érdekelnek, de normális helyzetben nem lett volna rá időm.

Haifára járok minden nap cukrász tanfolyamra (az egyetem mellett).

Tanulhattam volna Tel Avivban is -ugyanannyi idő az utazás – de a forgalom ellen akartam menni, kényelmesen. A Tel Avivba tartó vonatra vasárnap reggel felszállni, olyan, mint belépni egy szardíniás dobozba, Haifa felé pedig majdnem üres a vonat, ezen kívül a város sokkal vonzóbb számomra fekvésével, szépségével és nyugalmával, mint Tel Aviv.

Útközben a metró  felé mindig elhaladok egy korabeli cukrászda mellett, ahol Priamist árulnak Dobos néven.Minden reggel megfordul a fejemben, hogy de jó lenne megkóstolni és visszaidézni az otthoni ízeket (addig, amíg majd csinálok egyet otthon) – és hogy felvilágosítsam- e őket a tévedésről, de egyelőre inkább nézelődöm meg fényképezek (nemhiába, először is idegenvezető vagyok ).

Haifa alsóvárosa a kikötő miatt inkább a kereskedelemre alapozott, mint lakhatásra, viszont a történelem  folyamán a város legelhanyagoltabb része lett. Az utóbbi években folyamatosan újítják fel az épületeket, amelyeknek a nagy része a török időkből vannak. A kikötőt az angolok építették 1920-ban, ami a korábban a törökök által épített vasúttal együtt egyből forgalmas nagyvárossá tette Haifát.