Bibliai Kánaán

A zsidók őseinek megjelenése a bibliai Kánaán, (Izrael) területén – a Biblia elbeszélései alapján – az i. e. II. évezred első felére tehető.

A történet szerint Ábrahám ősatya családjával és félnomád törzsek egy csoportjával kijött a mezopotámiai Háránból, és hazát keresett azon a földön, amelyet Istene mutatott neki a következőképp: „És mondá az Örökkévaló Ábrámnak: Menj el országodból, szülőföldedről és atyád házából azon országba, melyet én neked mutatok. És teszlek téged nagy néppé és megáldalak, s naggyá teszem nevedet; és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat és megátkozom a téged átkozókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.”

A történelmi Kánaán területén i.e. 3. évezred végén, a 2. évezred elején telepedtek le kánaániták semita törzsei. Késöbb a hükszoszkok hódították meg.

Az i.e. 15 században a Hettita Birodalom, Babilónia és az Egyiptomi birodalom közötti terület többnyire egyiptomi fennhatóság alatt állt. a 14.század végére azonban a tengeri népek támadásai következtében a Hettita Birodalom összeomlott, Egyiptom visszaszorult a Nílus-völgybe és Kánaánt a következő évszázadokban új népcsoportok özönlötték el.

A Történelmi Izrael

Az első Héber népcsoportok letelepedése Kánaán földjén i.e XIV- XIII. századra tehető. Az egyiptomi történetírás egy i.e.1208 évre tehető háború leírásában említi először az Izrael törzset. Ez az Izrael nevének első korabeli írásos emléke.

A 12 törzs összevonásával az i.e. XI. században alakult ki az egységes zsidó állam.

Salamon halála után az egység felbomlik, és két zsidó állam jön létre: északon Izráel (fővárosa: Szamária), délen Judea (fővárosa: Jeruzsálem).

Izráelt i.e.722-ben az asszírok megsemmisítik, és lakosaiak (a tíz északi törzs) jelentős részét a birodalom más területeire deportálják.

Judea ekkor még megmenekült, de egy időre az asszírok vazallusa és adófizetője lett. A látszólagos függetlenség i.e. 587-ben végetért, ekkor viszont a Babiloniak elfoglalják Júdeát, s lakóinak nagy részét elhurcolják (“babiloni fogság”).

Miután a perzsák legyőzték Babilóniát, visszatelepítették a zsidókat hazájukba. Kezdetben a Nagy Sándor, majd a Szeleukidák Birodalmán belül autonóm társadalmat alkottak, szabad vallásgyakorlással.

Azonban a hellenizmus elterjedése, – a minden vallást összemosni kívánó törekvése – egyre növekvő mértékben korlátozó tényezővé is vált, ezért a szír-görög megszállók, a Szeleukidák, ellen(i.e.167-142) Júdás Makkabeus vezetésével felkelés tört ki. A maroknyi zsidó fényes győzelmet aratott a megszállók felett. (Innen a Chánuká, a fények ünnepe)

A Makkabeusok uralma alatt a zsidók független királyságban éltek.

Palesztína

A függetlenségnek a Római Birodalom terjeszkedése vetett véget: Róma i. e. 63-ban elfoglalta Jeruzsálemet. A terület római kliens-királyság lett, i.u. 6-tól pedig római provincia. A függetlenségi törekvések miatt, háboruk sorozata zajlott le a következő évszázadokban: isz. 70-ben Jeruzsálem, majd 73-ban Masada elestével a tartomány a Római Birodalom része lett. Az utolsó lázadás, a Bar-Kochba felkelést leverésétől (i. sz. 135), pedig hogy még a Júdea nevet, és a zsidó királyság emlékét is eltöröljék, Róma megtorlásként “Palesztina” néven jegyzi a területet.

Palesztin elnevezést elöször az egyiptomi történetírás említi az i.e. 1174 (1178) évi, a tengeri népekkel folytatott háború kapcsán. Itt említi tengeri népek egyikeként a plst (olvasva „peleset”, héberül: pelistim, görögösen philiszteosz, magyarul filiszteus.) törzset.

Ugyancsak itt tesznek említést, hogy a korai héber törzsek Kánanán belső területeit foglalták el, mig a filiszteusok Kánaán déli tengerpartjára telepedtek le. (hozzávetőlegesen a mai Gáza területén)

(Megjegyzendő, hogy a mai palesztinok semmilyen kulturális, nyelvi, vallási, vérségi kapcsolatban nem állnak a néhai filiszteusokkal. Az összefüggés csupán az, hogy Palesztinát a filiszteusokról nevezték el, míg a palesztinai arabok Palesztináról nevezték el önmagukat.)

Izráel területéről elűzött zsidók Római Birodalom területének számos pontjára szóródtak szét, legnagyobb részük Európába és Ázsiába menekült (ez a zsidó diaszpóra).

Az őshazában állattenyésztésből, és földművelésből élő zsidók jelentős részének a szülőföldjükről való elűzetést követően a megélhetést paradox módon a római légiók biztosították. A katonák kiszolgálása, élelmiszerrel való ellátása jelentette a túlélést. Nem véletlen tehát, hogy a zsidók Európa, és Ázsia egyes pontjain való megjelenése és megtelepedése eleinte a római légiók mozgása által érintett körzetek voltak.

Azon a területen, amit különböző nézőpontból, de ugyanarra a területre vonatkoztatva Izraelnek, Palesztinának, Szentföldnek nevezünk, kis mértékben, de folyamatos maradt a zsidóság jelenléte.

Palesztina 395-ben a Bizánci Birodalom tartománya lett, majd a 7. században arab fennhatóság alá került, akik a kalifátusokhoz csatolták. Palesztina egy részén, 1099-ben a keresztesek létrehozták a rövidéletű jeruzsálemi királyságot, melyet 1187-ben Szaladin muszlim hadai döntött meg.

A 13. század második felétől a Mameluk, majd 1516-1517-től 1918-ig az Oszmán Birodalom tartománya volt. Ebben az időszakban vált tömegessé az arab bevándorlás palesztina területeire.

A török uralom végén a vidéki népesség túlnyomórészt mohamedán arab volt, viszont a legnagyobb város, Jeruzsálem lakossága többségében továbbra is zsidó maradt.

A római birodalom – (melynek részévé vált Kánaán) – bukása a kánaánita civilizáció történetének is véget vetett. A néhai Izrael földjén, kisebbségben de évszázadokon át fennmaradt a zsidóság. A változó intenzitású üldöztetések miatt mind Palesztínában, mind pedig a diaszpórában élő zsidóság az asszimilálódásban látta a megkülönböztetések elkerülésének leghatékonyabb módját,- de a szegregálódás (társadalmi elkülönülés) továbbra is fennmaradt.

A cionizmus, a cionista mozgalom.

A 19. században főként Európában, és Oroszországban újraéledő ultra-nacionalizmus valamint az egymást érő pogromok hatására bontakozik ki a cionista mozgalom. A mozgalom a célját egy új, zsidók által lakott, és vezetett önálló állam létrehozásában jelölte meg.

A cionizmus szó a Cion szóból ered (=”Sion”). A Cion szó először Sámuel próféta könyvében jelenik meg. Cion Jeruzsálem egyik erődítményének a neve. (Miután Dávid elfoglalta Jeruzsálemet a jebuzitáktól, Cion helyén épült fel “Dávid városa”). Cion szimbolikusan nem csak Jeruzsálemet, hanem az egész országot jelenti a zsidók számára.

A cionizmus legismertebb hirdetője a budapesti, német ajkú zsidó családból származó Herzl Tivadar volt.

A 19.században jelentek meg az első pogromok elől menekülő zsidó telepesek az akkori Palesztina területein. Palesztina ekkor még török uralom alatt állt.

A Palesztinában élő arabok és zsidók mozgalmait ekkor (még) Nagy-Britannia erősen támogatta, minthogy a britek elemi érdeke volt a szultánság belső bomlasztása. A Britek egyszerre ígértek tehát araboknak és zsidóknak sokféle kecsegtető „jutalmat”. Ezek közül a leghíresebbé az úgynevezett Balfour-nyilatkozat vált. („Őfelsége kormánya jóindulattal viseltetik a Palesztinában megteremtendő zsidó nemzeti otthon gondolata iránt, és legjobb igyekezetével azon lesz, hogy a cél valóra válását megkönnyítse.”)

A török hatóságok helyére lépő brit közigazgatás eleinte engedte a zsidó bevándorlást Palesztinába Ekkor alakulnak az első kibucok is,

A harmincas években, az európai zsidóüldözések idején egyre több menekült érkezett, ami arab lakosság növekvő ellenérzését, és ellenállását váltotta ki. Arab nyomására 1939-ben a brit kormány nyilatkozatban korlátozta a bevándorlási kvótát, és a földvásárlási lehetőséget. Ez az intézkedés tovább fokozta az ellentéteket.

Izrael Állam megalakulása, zsidó-arab háborúk

Az angolok a második világháború befejezését követő években belátták, hogy kezd kezelhetetlenné válni számukra a zsidó-arab konfliktus, és elkezdték a mandátumterületről való kivonulásukat. Egy rövid időre ENSZ mandátumterületévé lett nyilvánítva Palesztina, ám ez sem hozott megoldást. Az ENSZ tervei szerint kettéosztották volna Palesztinát, s ebből 14 ezer négyzetkilométer a zsidóknak, 11 ezer pedig az araboknak jutott volna. Jeruzsálem különleges nemzetközi státuszt élvezhetett volna – a terv megvalósulása esetén.

Az ENSZ határozat megszületett, (a zsidók képviseletében David Ben-Gurion a határozatot elfogadta, azonban az Arab Liga államai nem ismerték el, – s amikor britek kivonulását követően 1948 május 14-én David Ben-Gurion kikiáltotta a szabad és független Ciont, azaz Izrael államát, szinte a megalakulása pillanatában megtámadták Izraelt, s ezzel kitört az első arab–izraeli háború.

Az első háború egy évig tartott, és tűzszünettel zárult. A harcoló felek között megállapodás született egy ideiglenes határról, az úgynevezett zöld vonalról. A megállapodás alapján. Jordánia elfoglalta a Nyugati Partot és Kelet-Jeruzsálemet, s a gázai övezet pedig egyiptomi ellenőrzés alá került. (Az első arab-izraeli háború alatt az ENSZ becslése szerint 711 000 arab, a korábbi palesztinai arab lakosságnak mintegy 80%-a hagyta el Izraelt.)

Ezekben az években tömegesen vándoroltak be Izraelbe a Holokauszt túlélői és az arab országokból kiüldözött zsidók.

Az 1950-es években a viszonylagos béke ellenére is mind gyakoribbá váló támadásoknak volt kitéve Izrael. Különösen az Egyiptom megszállás alatt álló gázai övezet felől.

1956-ban az izraeli erők elfoglalták a Sínai-félszigetet. Az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió nyomására azonban meghátrálásra kényszerültek Ezzel párhuzamosan ezek az államok viszont garantálták a szabad izraeli hajózást a Vörös-tengeren és a Szuezi-csatornán.

1967-ben Egyiptom által összekovácsolt négyes szövetség tagjai (Egyiptom, Jordánia, Szíria, Irak) ismételten elkötelezte magát egy Izrael elleni nagy háborúra. Lezárták az izraeli határt, kiutasították az ENSZ békefenntartókat és a Vörös-tengeren blokád alá vették Izraelt.

(Az arab államok több mint 1800 harckocsit, 660 harci repülőt és egy gigantikus, 364 ezer fős, jól felfegyverzett hadsereget állítottak föl határaikon. Az izraeli haderő ezzel szemben alig 800 harckocsival, 300 harci géppel, valamint 264 000 katonával rendelkezett.)

Az úgynevezett hatnapos háború 1967. június 5-étől június 10-éig tartott, és Izrael fölényes győzelmével végződött. Izrael megszállta  Ciszjordániát (Nyugati Part), Gázát, a Sínai-félszigetet és a Golán-fennsíkot. Az 1949-es zöld vonal közigazgatási határként megmaradt Izrael és a megszállt területek között. Jeruzsálem határait viszont kibővítették, Az egységesített Jeruzsálem része lett ismételten Kelet-Jeruzsálem is.

1973. október 6-án, a zsidó naptár legszentebb ünnepén, Jom Kippur napján az – egyiptomi és a szír hadsereg ismételten általános támadást indított Izrael ellen. Ez a háború, ugyancsak néhány napig tartott, és 1973 október 26-án Izrael győzelmével ért véget. Izrael bár sikeresen visszaverte az ellenségeit, de ezúttal maga is nagy veszteségeket szenvedett.

A nyolcvanas évek elején megszületett Camp David-i nyilatkozat, és ezzel érvénybelépett az izraeli-egyiptomi békeszerződés. Izrael kivonult a Sínai-félszigetről.

1994-ben aláírták az izraeli-jordániai békeszerződést, ezzel Jordánia lett a második arab állam, amely felvette a diplomáciai kapcsolatot Izraellel

A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején az egyre radikalizálódó palesztin csoportok szerte a világban számos izraeli célpont ellen indítottak támadást. Ezek közül is kiemelkedett az 1972. évi müncheni nyári olimpián, az izraeli sportolók elleni végrehajtott terrorista vérengzés.

1975-ben robbant ki a libanoni konfliktus a maronita keresztény és a muzulmán csoportok között. Sziria támogatásával a Palesztin Felszabadítási Szervezet is jelentős mértékben részese lett a közel 15 évig tartó polgárháborúnak. Izrael 1982-ben támadást indított Libanonban lévő PFSZ erők azon bázisai ellen ahonnan rendszeresen rakétákkal lőtték Észak-Izraelt.

A beavatkozás következtében a Libanon fővárosát megszálló palesztin fegyveres csoportoknak el kellett hagyniuk Bejrutot. A beavatkozás eredményeképpen meggyengült a PFSZ, és Szíria is katonai veszteségeket szenvedett.

A Jasszer Arafat által alapított Fatah, majd az 1964-ben alapított, palesztin mozgalmakat egyesíteni kívánó Palesztinai Felszabadítási Szervezet szerint “a fegyveres harc az egyetlen út a haza felszabadítására.”

1987-ben kirobbantott első intifáda mellyel a libanoni háborúban meggyengült PFSZ politikai súlyát, a közel hat évig tartó intifádával akarta ellensúlyozni. Az általános felkelés újabb erőszak hullámot hozott a megszállt területeken. Megjelentek újabb radikális szereplők is a zsidó-arab konfliktusban, mint például a Teherán által támogatott és kiképzett radikális siita Hezbollah.

Terroristák a következő hat év során több mint ezer embert gyilkoltak meg. A terrorcselekmények miatt elhunytak között azonban nagy számban voltak immár palesztinok is akik a megerősödő radikális csoportok belső leszámolásának lettek az áldozatai.

1993-ban aláírásra került az oszlói jegyzőkönyv. A nyilatkozat tartalmazta Izrael elismerését és a terrorizmus végét, valamint előirányozta  Ciszjordániában (Nyugati Part) és a Gázai-övezetben egy önkormányzó Palesztin Hatóság felállítását.

Az 1990-es évek végén Izrael kivonul Hebronból és aláírásra kerül egy memorandum, amely nagyobb jogkört biztosított a Palesztin Hatóságnak.

2000 májusában a biztonsági zóna feladásával Izrael teljesen kivonul Libanonból.

2000 júliusában, az úgynevezett Camp David-i. tárgyalások azonban megállapodás nélkül záródnak. A tárgyalások összeomlását követően a palesztinok ismételten az erőszakhoz folyamodnak, megindítják a második intifádát, (mely kisebb nagyobb intenzitással mind a mai napig tart.)

2000-2004 között több brutális tömeggyilkosságra kerül sor, jelentős számú öngyilkos merényletet hajtanak végre a palesztin terroristák, Az ismételten megerősödő terrorhullám megállítása érdekében fizikailag megerősítésre kerül Izrael, és a megszállt területek közötti határszakasz. Felépítésre kerül a Nyugati Part mentén egy biztonsági fal, minek következtében a terror-cselekmények száma számottevően csökken

Izrael egyoldalú lépésével 2005-ben kivonul a Gázai övezetből.

2006. július 12-én a Hezbollah rakéta- és aknavető támadásokat indított az izraeli katonai állások és határ menti telepek ellen. Harcosai egy csoportja behatolt izraeli területre. Válaszként az izraeli légierő csapást mért libanoni célpontokra. Kitör a második (öthetes) libanoni háború Izrael és az Irán által egyre nyíltabban támogatott Hezbollah között. Libanon határ menti övezetéből a radikális síita milícia kiszorításra került, s Izrael kivonulását követően a határ menti az övezetet az ENSZ békefenntartó erők, valamint a libanoni hadsereg vonta ellenőrzése alá.

Időközben megjelenik és megerősödik egy újabb szereplő is a palesztinai arab szervezetek között. Az ugyancsak iráni befolyással bíró Hamasz – fundamentalista mozgalmi gyökerekkel – célkitűzésként nemzetek fölötti muszlim egységet hirdeti meg. A radikális szervezet teheráni segítséggel katonai támaszpontot, és fegyverraktárakat hoz létre a gázai övezetben.

2007. június 14-én a Hamász palesztin radikális terrorszervezet fegyveres felkelést hajt végre a vele rivális Fatah szervezet ellen, és átveszi a hatalmat a Gázai övezet felett. A rivális két palesztin frakció között szakadás következik be, ennek következtében két Palesztin önkormányzat jön létre. A gázai övezetet szélsőséges Hamász uralja, míg a mérsékelt Fatah Ciszjordániában rendelkezik nagyobb támogatással.

Míg a Fatah vezette szárny a tárgyalások útját választja, a Hamasz a gázai övezetből rakétatámadások sorozatát indítja a környező Izraeli városok és települések ellen.

Néhány hónapos tűzszünet következik, azonban 2008-ban (és 2014-ben) ismét felújítja a Hamasz a rakéta-támadásokat. Válaszként az izraeli hadsereg behatol az övezetbe, és felszámolja a terrorszervezet fegyverraktárait és fegyverutánpótlást biztosító alagútjait. A közzvetlen tárgyalások megrekednek. Időközben (2012)  egy a Vatikánhoz hasonló különleges státuszt kap a Palesztin Autonómia az ENSZ-ben.